Végülis a minap csak megvettük Rezsőkét, azaz a villanyrezsót. De előrelátóak voltunk, így rögtön kétlaposat vettünk. Most a konyhapulton áll, Balázs meg is jegyezte, hogy micsoda luxus és kényelem, ugyanis eddig még sosem volt alkalmunk a konyhánkban főzni. Viszont ettől most méginkább megvan az az érzésem, hogy nem haladunk előre... Valahogy - nem is tudom, miért :) - egy Örkény-novella ugrott be.
Nem mentek sehová. Minek is? Itt ez a szép Budapest, mondta az ifjú férj, van itt színház, mozi, hangverseny, látnivaló elég.
Otthon maradtak. Szépen, szerelmesen teltek mézesheteik.
Egy délután azonban, úgy fél hét felé, fölakadtak a lámpáról lelógó légypapíron.
Buta egy véletlen!
*
A férj: Szeretsz, angyalom?
Az asszonyka: Nagyon.
A férj: Hát akkor gyere.
Az asszonyka: Már megint?
A férj: Gyeregyere.
Az asszonyka: Jaj, hogy te milyen vad vagy.
A férj: Gyeregyeregyere. Gyere!
Az asszonyka: Mindjárt, csak valamibe bele van ragadva a sarkam.
A férj: Rúgd le a cipõcskédet, de siess!
Az asszonyka: Akkor ma megint itthon maradunk. Pedig Csajkovszkij-est van a Zeneakadémián.
A férj: Fütyülök Csajkovszkijra.
Az asszonyka: Inkább mennél színházba?
A férj: Á, ezek a szájbarágós magyar rendezõk... Mondd, te nem úgy érzed, mintha lengenénk?
Az asszonyka: Talán csak bebeszéled magadnak.
A férj: Egészen határozottan úgy érzem, mintha madzagon lógnék, és a levegõben himbálóznék ide-oda.
Az asszonyka: Ne törõdj vele. Nézd meg, mi megy az Operában.
A férj: Hol az újság?
Az asszonyka: A konyhaasztalon.
A férj: Nem tudok kimenni, mert már nekem is bele van ragadva a lábam valamibe.
Az asszonyka: Furcsa... Nekem úgy rémlik, hogy az Álarcosbál.
A férj: Mondd, kérlek, amibe a cipõd beleragadt, az valami fényes és ragadós máz?
Az asszonyka: Olyasmi.
A férj: Én már a kezemet se tudom belõle kihúzni.
Az asszonyka: Hogy te hogy szeretsz panaszkodni! Az lesz a vége, hogy megint itthon ülhetünk.
A férj: Mi ez a rángatózás?
Az asszonyka: Megpróbálok kimászni ebbõl a ragacsból.
A férj: Ne vacakolj, mert még leszakadunk.
Az asszonyka: Hát te már mindenbe beletörõdsz? Pedig azért szerettem beléd, mert olyan vállalkozó kedvû voltál, mindig megnevettettél, és azt mondtad, imádod a zenét...
A férj: Hiába imádom a zenét, ha nem tudom a végtagjaimat megmozdítani.
Az asszonyka: Mintha te volnál az elsõ, aki beleragadt valamibe! Vannak rokkantak, láb nélkül. De õk is élnek, dolgoznak, még szórakoznak is.
A férj: Most mintha forognánk.
Az asszonyka: Ez is zavar?
A férj: Ilyet még nem is hallottam.
Az asszonyka: Akkor megmagyarázom. Befúj a szél a lépcsõházból, az forgatja ezt a ragadós micsodát. Megnyugodtál?
A férj: Hogy nyugodnék meg, amikor már hasig vagyok ebben a ragacsban.
Az asszonyka: Te csak fújod a magadét! Húsz perc múlva hét. Már csak taxival érünk az Operába.
A férj: Semmibe veszed az élet realitásait?
Az asszonyka: Azt mondtuk, ez a házasság nem olyan lesz, mint a többi. Mi nem fogunk kifogyni a szóból, elfásulni, veszekedni, elválni. Én még nagyokat akarok nevetni, és három gyereket akarok, és zenei iskolába akarom õket íratni.
A férj: Már a szájamig ér.
Az asszonyka: Légy szíves, telefonálj taxiért.
(Örkény István: Nászutasok a légypapíron)
Utolsó kommentek