Szóval késő délután elmentünk még Siófokra tüzijátékokért. De egyáltalán nem értünk hozzá, nekünk még sosem volt ilyenünk, ezért azt sem tudtuk, milyet kéne vennünk. Végül a megalománia győzött: Balázs - természetesen - mindegyikből a legnagyobbat, legmagasabbra szállót kérte. Vagányan neki is láttunk este 7-kor, hogy kipróbáljuk. Hunort elkezdtük felöltöztetni, de egy olyan anorákot adtunk rá, ami eddig még nem volt rajta, ráadásul mikor megvettük (kb 1 hónapja) még hatalmas volt rá, de mostanra ez a helyzet megváltozott. Én felülről, Balázs alulról próbálta beletuszkolni szegény gyereket. Közben a gyorsaság is lényeges volt, mert Huni kezdett beizzadni a meleg lakásban, illetve ezzel egyenes arányban egyre nyűgösödni. Na, belehúztunk, gyorsan gatyába ráztuk a srácot, és spuri ki a teraszra. Édes pici lelkem előre szaladt, ezért zsupsz, pofira esett a lépcsőn. Szerencsére nem esett nagyot, de a riadalomtól elkezdett bömbölni, ami ilyenkor az egész faluban erőteljesen hallatszik. Igyekeztünk gyorsan megvigasztalni, és a kis hüppögő figyelmének elterelése végett Balázs már gyújtotta is meg az első rakétát... Hát a figyelem-elterelés az sikerült. Olyan baromi hangos volt, hogy riadalmamban ugrottam és visítottam egy nagyot, magamhoz szorítva az amúgyis rémült Hunort. Természetesen ennek újabb bömbölés lett az eredménye, ígyhát igyekeztünk beslisszolni a lakásba, még a terasz-lámpát is leoltottuk álcázásul. Szó ami szó, tényleg nagyot durrant, csak úgy dübörgött a falu, ráadásul Balázs amiatt is elkezdett aggódni, hogy vajon kinek a kocsijára, házára, egyebére szállhatott rá a tüzijáték visszahulló csonkja... Közben még a Nyuszit is meg kellett vigasztalni, ami néhány csillagszóró meggyújtásával sikerült is; azokat nagyon szereti, a terasz-ablak előtt szúrjuk le, így bentről tudja őket kukucskálni, meg persze kommentálni az eseményeket.
Este gondoltam egy nagyot, és Tomikával beizzítottuk a webkamerákat, így kép- és hang-átvitellel tudtunk kommunikálni (már azért írom így, merthogy nem gépeltünk, hanem amolyan "videóbeszélgetést" folytattunk). Gyerekek, ez mekkora találmány! Ez a jövő kommunikációja! :) Gondolom, akik ezt rendszeresen csinálják, azok csak röhögnek rajtam, de nekem nagyon tetszett ez a kényelmes, interaktív és olcsó megoldás. Közben szegény Hunikám, aki itt rohangált közben, megintcsak hasra esett, a mai napon már sokadszorra, remélhetőleg utoljára. Úgyhogy ő igazán úgy bukdácsolt át az új esztendőbe. A nagy hüppögésből csak a webkamerázás zökkentette ki, de akkor már boldogan integetett a Tomikának, felfedezve a dolog nagyszerűségét. Azt hiszem, az ő kis életében már természetes lesz az efféle kommunikáció.
Közben ezt a tüzijáték-dolgot még nem zártuk le. Mert ugye Balázs bevásárolt belőlük (20 ezer Ft értékben - valójában nem tudom, hogy ez soknak vagy kevésnek számít), de csak egyet lőttünk el, attól is halálra rémültünk. Végülis leginkább az emberek és javaik épsége miatt aggódott, ezért úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a faluhatárba, ahol a kocsi biztonságából és melegéből figyeljük, ahogy a bátor Családfő ellövöldözi őket (vagy legalább egy részüket). Így is tettünk, némi bénázás után szépen működött a dolog, én szépen láttam is az első sorból, talán hátul a Huni is egy kicsit, nem volt túl hangos, csak Bazsa fagyott meg félig.
Visszafelé jövet (nem voltunk messze, csak az antennáig mentünk fel a "hegytetőre") viszont jajj, telibe elcsaptunk egy éppen előttünk átsüvítő (sajnos szó szerint) borzot! :( Szép nagy darab volt, de Balázs a maga kis hűvös, racionális világának megfelelően meg sem állt, mondván, hogy úgysem tudtunk volna rajta segíteni. Végülis annyit dünnyöghettem neki - a magam humánus (vagy inkább "animális") szemszögéből (hátha orvoshoz kell vinni, vagy bármi!)-, hogy mire hazaértünk, mondta, hogy én csak menedzseljem a Hunorka-fürdővizet, ő csak visszamegy megnézni... Hála a jó Istennek, mire visszeért (elemlámpával felszerelve), a borz már sehol nem volt, nem találta az út mentén sem, ezek szerint épségben megúszta a kis bestia. De szó ami szó, szép nagy darab volt tényleg, egy megtermett beagle-nél méretesebb lehetett.
Közben Hunit már lefektettük, ő csak lélekben, kisbirka-számolással várja az új esztendőt, én még összegeztem egyet (már ami a ma este blogba foglalását illeti), aztán várjuk a csodát. Aztán végül semmi különös nem történik ilyenkor, de azért mégis, olyan marha nagy szenzáció megünnepelni, hogy holnaptól a leírandó dátum negyedik számjegye innentől nem 8-as, hanem 9-es lesz...
Ez úton is nagyon jó bulizást mindenkinek, bár valójában egyik ismerősöm, családtagom sem ezt teszi... Tomika most ment haza mosogatni, Bence a hajnali műszakjára készül, és hasonlók. :D Na nem baj, azért csak Boldog Új Évet kívánunk Nektek!!! ;)
Utolsó kommentek