Engedjétek meg, hogy ma egy fejezetet idézzek, a már korábban emlegetett Süveges Gergő által írt, Apa-kép-írás című könyvből. Azt hittem, egyszerűbb lesz, mert a fejezetek nagy része megtalálható az interneten, ez a rész azonban éppen hiányzik, ezért most kénytelen leszek begépelni. Nem szoktam ilyet tenni, de ez most annyira megtetszett, hogy muszáj megosztanom. :) Egyrészt hangosan röhögtem a fürdőszobában (t.i. ezt a könyvet most ott olvassuk, felváltva), továbbá nagyon egybe vág a - többször hangoztatott - véleményemmel a magyar nyelv helyes használatáról (annak ellenére, hogy én szintén hunyó vagyok), valamint azon is jót derültem, ahogy gyermekes szülőként az embert degradálni tudja környezete - na, de most ne is menjünk annyira a dolgok elejébe.  Hozzá kell tennem, hogy a könyvet Szűcs Édua illusztrálta, amitől plusz roppant komikus a történet. Íme a fejezet.

"Tettem már kísérletet arra, hogy megfogalmazzak néhány hasznosnak gondolt tanácsot gyermekügyben. Telt-múlt az idő, gyűltek a tapasztalatok. Effélék.

Megint szerényen javaslok

1. Mit ne mondjunk?
Azon a nyáron történt, amikor Marci még nem volt egyéves, de a hangja már felért három vadászkürtével. S bizony meg is szólaltatta a kürtöket, amint annak szükségét érezte. A világért sem állítanám, hogy hisztizett (egy férfi, ugyebár, ilyet nem tesz, legfeljebb hangot ad jogos felháborodásának...), inkább úgy mondanám: megpróbálta érvényesíteni az érdekeit. Mivel pedig igyekeztünk nem engedni a zsarolásnak, Marci kománk hangja egyre magasabb régiókba csapott. Ugyanakkor nagy koncertre viszonylag ritkán került sor, legfeljebb egy héten kétszer volt műsoron a kis fickó országos bánata. Igen ám, csakhogy forró nyár lévén az ablakok többnyire nyitva voltak. Következésképp a környék lakásai is részesültek az élményből, akár akarták, akár nem.
Történt egyszer, hogy sétálni vittük a kisdedeket, s Marci épp az utcán zendített rá soron következő vibrátójára. A szemből érkező, szintén babakocsit toló anyuka lába a földbe gyökerezett, szeme kikerekedett, légzése szaporábbá vált, és feleségemre nézve azt mondta: >>Á, akkor ön az, akinek a szegénykéje olyan keservesen szokott sírni!<<
Feleségem először összeomlott. Igen, ezek szerint tényleg rossz anya. És ezt már mások is látják. Másodszor elhessegette az önostorozást, és inkább felháborodott. S vele együtt én is.
Mert először is: mi az, hogy >>ön az<<? Ezek szerint az illető régóta kereste >>azt<<, akinek megkínzott gyermeke időnként ablaküveget repeszt.
Másodszor: mi az, hogy >>szegénykéje<<? Akinek élete nem csak játék és mese, épp ellenkezőleg, maga a gyötrelem, a rettenet, a kibírhatatlan iszony?
Harmadszor: mi az, hogy >>keservesen<<? Megjelenik előttem a gyermek képe, akit ütnek-vernek, éheztetnek, és nem hagynak aludni, játékait elveszik, és még a pelenkáját sem cserélik ki időben.
Negyedszer: mi az, hogy >>szokott<<? Rendszeresen, nap mint nap, sőt óráról órára tudatja a lakótelep fülét hegyező népével, mennyire elviselhetetlen az élete?

2. Miért ne mondjuk?
Nyilván Önök is megfigyelték már, milyen a büszke szülő, aki ecseteli gyermeke kibontakozó képességeit. Ez rendben is van, magam is örömmel mesélem, hogy Borka tudja, mi az a kondenzcsík, Marci pedig ügyetlen ujjacskáival gyöngyöt fűz, ha beleszakad is.
Az élménybeszámolók egyetlen mozzanatát szeretném csak e helyen felidézni, mégpedig az elmesélések módját. Hányszor hallottam már szülők szájából: >>Már állunk.<< (Miért, eddig ültél?) >>Már négy fogunk van.<< (Neked kettő, meg a gyereknek kettő?) >>Most egy kicsit nyűgösek vagyunk, mert nyomja a pocinkat az almapép.<< (Pörköltöt kellett volna enned galuskával, és semmi bajod sem lenne.) >>Már bilibe kakilunk.<< (Igen? Jókora bili lehet...) >>Már fordulunk, sőt a nagy erőlködéstől a nyálunk is  kicsurran.<< (Inkább nyeld le, jó?)
Egyszóval: többes szám első személy. Biztos, hogy ez annyira cuki?
Nem tudom: én inkább nem tekinteném saját teljesítményemnek a csemete tudományát. Remélem, ettől azért nem kezdünk hisztizni...

3. Hogyan ne mondjuk?
S ha már nyelvi kérdéseknél járunk (a gyerek meg én, ugye...), hadd osszam meg Önökkel még egy megfigyelésemet. Amikor a gyermek beszélni tanul, sajátos nyelvet használ. Többnyire nem azt mondja, amit gondol, hanem azt, amit tud. És legfőképpen: ahogyan tudja. A mi dolgunk viszont az - szerintem -, hogy megtanítsuk beszélni. Emberi módon. Vagyis mintát mutassunk, példát adjunk, rávezessük. Na már most mit szóljon az a szegény gyerek, ha a felnőttektől efféléket hall: >>hami<<, >>szöjpi<<, >>taktó<<. A gyermek ilyesmit mond, mert nem tudja másképp kiejteni ezeket a szavakat. Mi viszont tudjuk. Akkor ejtsük, jó?
Másrészt: miért kell mindent becézgetnünk, ami csak eszünkbe jut? >>Add ide a kezecskédet<<; >>mutasd meg a fogacskádat<<; >>emeld fel a lábikódat<<; >>menjen a kenyérke a pocikádba<< s a többi.
Harmadrészt: vajon miért igyekszünk megtanítani gyermekünket - a többi között -, hogy a ló az bizony >>nyihaha<<. Vajon miért állítjuk megoldhatatlan feladat elé a szerencsétlent? Hát mennyivel bonyolultabb azt megtanulni, hogy >>ló<< (ami egyébként az adott állat tisztességes megnevezése), mint kimondani, hogy >>nyi-ha-ha<<!
S végül a névelőkért emelnék szót. A magyar nyelvben ugyanis a határozott névelőnek két alakja ismeretes: >>a<< és >>az<<. A kettőt illendő nem összekeverni, és a gyermektől nem megkérdezni, hogy >>hol a apa?<<; >>hol a állat<<; valamint felkérni, hogy >>csukd be a ajtót<<.
Kérdem én: ha mi nem használjuk az eszünket, miért várjuk el a kicsiktől, hogy ők használják a sajátjukat, és kiszűrjék mindazt, amivel félrevezetjük őket? És persze arra is kíváncsi vagyok, vajon hogy fognak megtanulni így beszélni...
Mindenesetre amíg megtanulnak beszélni, addig is legyünk elővigyázatosak, ne csorgassuk a partedlinkbe a hamikát, inkább szundizzunk. Csicsíjja."

No, hát ő volt az idézett rész, azt hiszem, igen tanulságos, én sem mondhattam volna szebben. Amellett, hogy a becézgetős részbe nekem is beletört a bicskám, azon jómagam sem tudok túllépni, de majd gyakorolom. :D Sajna mint utóbb kiderült, tele van a rész idézetekkel, ezért ez a sok - idézeten belüli - idézőjel, azért remélem, élvezhető maradt. (Nem akartam a fő idézőjeleket dőlt betűre cserélni, mert úgy nem igazán olvasható kellemesen ekkora terjedelmű szöveg.)

Remélem mindenki jókat derült és okult! :)