Pénteken elég fáradtan, nyúzottan mentünk át Kanizsára. Pedig kihasználhattuk volna a lehetőséget, volt is róla szó, hogy beugorhatnánk majd a Tomikához. Aztán mire odakerültünk, mindenki ki volt merülve, én sem láttam ki a náthától és egyéb rosszulléteimtől. Pedig Balázs rendes volt, eredetileg még az aznapi temetőlátogatást is felajánlotta, de végülis elvetettem, mert senkinek nem lett volna kedve (energiája) megint felmenni Pestre.

Nagyon sokat gondolkodtam, mit írjak a február 13-i nap, Papa halálának 3. évfordulója apropóján. Sokáig arra gondoltam, leírom a teljes nap eseményeit: az eltűnés hírétől a kétségbeesett keresésen át, a sokkoló tényen keresztül az ezt követő megaláztatásokig... Elviekben hozzá is láttam, de miután vagy egy órán keresztül egyetlen karaktert sem sikerült leütnöm az üres monitort bámulva, így aznap sem írtam semmit. Ami utóhangként elmondható a szűk családi, baráti körben, azt hiszem, mindenkit megijesztett, megtört, kifacsart és kiábrándított az események láncolata. Jómagam azóta tele vagyok daccal, visszafojtott gyűlölettel és bizonytalanságokkal az életet illetően. Tényleg ennyire egy hajszálon lógunk mindig...? Nagyon sok okosságot el lehet mondani, például annak kapcsán, hogy hogyan kellett volna élnie. Ehhez nem is fűznék hozzá semmit, mert aki úgymond vigyáz magára, az örüljön, hogy ezt megteheti, ennyi. Bizonyos dolgok ennél bonyolultabbak. Az emberi rosszindulat pedig nem ismer határokat; néha nem is tudom, milyen burokban élek, hogy erre mindig személyes tapasztalatokon kelljen rádöbbennem. Mikor megkaptuk a személyes holmiját, öszvissz 1 forint volt a tárcájában - hogy a kutyák ne vizeljék le - mint utóbb többektől hallottam ezt a mondást.
Azóta mondhatni gondolkodni sem volt időm (talán jobb is), annyira felgyorsultak körülöttünk az események. Megnyitottam a fehérnemű üzletet, át akartunk költözni a belvárosba - ez végül meghiúsult, eladtuk a Tigrát, elköltöztünk, Huni megszületett, cég körül rengeteg változás, új Hondát vettünk, most már a második porontyunkat várjuk. Néha persze bánt, hogy ezket ő már nem érhette meg, de nem szabad, ezért inkább annak örülök, hogy az esküvőnkön még ott lehetett!

Szombaton végre a megérdemelt pihenésünket tölthettük volna, de kiderült, az élet megint nem volt kegyes, egy előre nem kalkulált technikai nehézség miatt aznap is fel kellett menni Pestre gyalulni. Igaz, az elvégzendő munka összvissz vagy fél órányi lehetett, demégis muszáj volt miatta felcaklatni. Én is mentem, Balázs felcsalt mondván, hogy elmegyünk moziba. :) Sajnos ez végül nem jött össze, mert a kinézett filmre már nem lett volna jó hely, ezért inkább vacsora mellett döntöttünk. Így két év után azért ez elég nagy élmény volt...
Szóval Balázs elment a műhelybe elintézni a teendőit, mi addig anyósékkal kergettünk a Hunort. Bazsa dolga végeztével a normálnál jelentősen nagyobb búrával jött vissza - a műhelyi kassza megint szó nélkül lett lenyúlva egy kis elszámolós fecni mellékletében (...), ami nekünk ilyenkor egyrészt bonyodalmakat okoz, másrészt a rossebbe is már, a pofám leszakad, hol tartunk. Valszeg mi voltunk túl hülyék és engedékenyek, legalábbis elképzeltem, én ezt anno a kisboltban a Csabánál tettem volna meg, vagy esetleg a csajok szednék ki egyszer önkéntesen a fizetésüket a Syncopánál... Valszeg nem úsztuk volna meg egy sima állás-vesztéssel.
Na, ezek után kissé elképedt fejjel vágtunk neki a régóta tervezett "randinak". :) A véletlen műve, hogy épp szombat, ráadásul Valentin-nap volt (amit amúgy ki nem állhatok, de ez egy másik téma), emiatt elég sokan voltak mindenhol. Első körben a Pólus Centerbe mentünk, a Pizza Hut lett volna az úticél, mert rám való tekintettel a finom, szaftos és fűszeres ételekkel szemben inkább csak a pizza jöhetett szóba. De itt aztán tényleg akkora tömegnyomor volt, hogy kihagytuk. Balázs édes volt, felajánlotta a Börzsönyt, de azt a kanyargó utat, illetve az ott kapható nem éppen kímélő vadétkeket most tényleg nem mertem bevállalni. Ezért tovább mentünk az Új udvar bevásárlóközpontba Óbudára, ahol egy Il Treno (volt) található. Az üzletház hihetetlenül pangott az ürességtől, és legnagyobb meglepetésünkre már a pizzéria sem volt meg! Pedig ott már jóideje működött, anno még valami bankett-félénket is tartottuk itt a középsulis osztállyal. A szemünk már kopogott az éhségtől, én meg már kifejezetten rosszul is voltam, így a vörösvári úti Mekiben dobtunk be 1-1 mentő sajtburgert. Ez kitart, amíg visszaérünk a Pólusba - gondoltuk, illetve Újpesten jött a nagy ötletem, hiszen ott mindig is működött egy rendes, beülős Pizza Hut. De valahogy sehol nem találtuk... Megnéztük GPS-en, épp előtte álltunk, csak éppen az éttermet nem láttuk sehol. Végül nagy silabizálás után csak kiderült, átalakult valami más nevű pizzériává. :S Úgyhogy csak visszamentünk a Pólusba, ahol akkor szerencsénkre épp volt is hely, ezért ott költhettük el meghitt, Valentin-napi pizzánkat. :)

Balázska megint kitett magáért. :) Tegnap (miattam) tárkonyos ragulevest főzött, ma pedig kifliket sütött és vadast készített. Igaz, főzés közben néha nehezen tolerálom a szagokat, de a végeredmény szinte mindig rendkívül ízletes, finom ennivaló. Még szerencse, hogy legalább egy valaki tud finomat főzni ebben a családban. :D

Megyek, lelkileg rákészülök a holnapi napra - úgy érzem a jövő hét sem lesz babapiskóta.