Igen mozgalmas két napon vagyunk túl. Két napja csak lótunk-futunk, még írni sem volt időm.

Tegnap reggel a védőnőnél kezdtünk. Már jó rég nem voltunk, így aktuálissá vált egy méreckedés, és egyéb tanácskozások. Hunika közel 9,5 kg-t nyomott, illetve kb. 76 cm volt így egy nappal az első szülinapja előtt.
Utána uzsgyí Pestre, ugyanis Balázskám a mosógépet csak apósom járgányába tudta beszuszakolni, így az egy napra hozzánk került, de nekik kedden délután már szükségük volt rá, ezért mihamarabb vissza kellett juttatnunk. Így is tettünk, Keresztúron autó-csere, utána mentünk tovább a dolgunkra, de előtte még kicsit megdögönyözték Hunit a nagyszülei. :)

Elmentünk vásárolgatni; elsősorban Hunyának igyekeztünk ajándékot nézni, de akkora mákunk volt, hogy a fóti Corában sikerült kifognom a tányérkészletünkhöz passzoló (leveses/salátás?) tálat, illetve kistányérokat is. Ráadásul volt mindkét (piros és zöld) színben, úgyhogy be is vásárolram belőlük. Nem volt olcsó, de nagyon örültem neki, mert már közel egy éve sikertelenül hajkurásztam. Igazából lett volna még a sorozatból alátét-tányér, bögre és csésze-készlet is, de Balázs már ezek miatt is nagyon csúnyán nézett, ezért inkább most nem erőltettem a dolgot. Úgy tervezem, hogy majd legközelebb...

Estére volt pár felmérésünk, de az utolsó a XXII. kerületben volt, mi pedig majd' egy órával előbb odaértünk. Így rögtön jött az ötlet, hogy ugorjunk be addig a Nagymamáékhoz (Huninak dédiék), akik onnan csak 5-10 percnyire laknak. Szerencsére még ébren voltak (ugyanis ez már este 7-8 körül volt), és mi tagadás, nagyon örültek a Hunornak. :)

Az egész napos izgalmaktól jól ki is fáradt a kis rosszcsont, úgyhogy most sem kellett őt elaltatni. :) /Nem mintha amúgy kéne./

Másnap, azaz ma kissé nyúzottan keltünk az előző napi rohangálások után, ráadásul reggel óta sürögtünk-forogtunk, mert munka-ügyben, illetve itthon is akadt bőven tennivalónk. Most, hogy van már mosógépünk (wow!), igyekszem minél előbb elpusztítani a szennyes-halmot. Már tök jól haladok, de azért még van mit mosni. :)

Balázs ünnepi eledel gyanánt amolyan "rác-csirkét" sütött a Hunornak. Egyszer ugyanis rácpontyot készített, ami lényegében mindenféle finom zöldség: krumpli, hagyma, paradicsom, paprika, stb., rajta a pontyszeletekkel, illetve meglocsolva egy tejfölös szósszal. Mi tagadás, a végeredmény ehetetlen lett, mert az úgynevezett pontyfilé dugig volt szálkával, ráadásul annyira erősen mocsár-íze volt, hogy az egész ételt átjárta. Viszont a körítése ízletesnek tűnt (volna), ezért elhatároztuk, hogy egyszer kipróbáljuk majd valami - számunkra - kellemesebb halból, például harcsából is. Hát ez végülis csirke lett, de így sem sikerült túl jól, ugyanis a zöldségek kissé ressek maradtak. Végül tett mégegy próbálkozást, bedugta újból a sütőbe, de addig elment számítógépezni, de a biztonság kedvéért az ajtót azért magára csukta, mondván, ne büdösítsük be a szobákat (t.i. még mindig a nappaliban főzünk). Az eredmény az lett, hogy mire észrevettem, hogy itt valami bűzlik, már telefüstölte a fél nappalit.

Közben Hunorkának is akartunk valami tortát kreálni, de még mindig nem sikerült eldöntenünk, hogy milyet. Az a baj, hogy a számunkra ismeretlen receptek többnyire balul sikerülnek, kipróbált receptünk meg nem nagyon van. Még a piskóta, ami megbízható, viszont az nálam meg többnyire a tölteléken bukik el. Ez ma sem volt másképp: nagy nehezen megszültük végre, hogy akkor legyen túró torta, de sima piskóta közé tegyük a túró-tölteléket. A piskótát szépen meg is sütöttem, de a belevalóval már megszenvedtünk. ebbe a túrós trutyiba ugyanis kellett példul zselatin. A recept lapocskákból írta, de olyat nem sikerült Bazsának beszereznie. Így csináltuk porból, de annak meg olyan iszonyatos szaga volt, mint amikor egy disznóólba lép be az ember (de szó szerint!). Tagadhatatlanul állati eredetű kocsonyásító-anyag... Na, ettől már félig el is ment a kedvünk, pedig a java még csak ezután jött. A krémbe ugyanis tejszínhabot is kellett (volna) keverni, de én bevallom frankón, hogy most csináltam először ilyet, mert eddig csak ilyen urbanizált nagyvárosi tejszín-sprén éltem. Na, mondanom sem kell, verem-verem, először semmi nem történik, majd egyszercsak kicsapódik az egész, mint a vaj. Először arra gyanakodtam, hogy az lehetett a baj, nem tettünk bele cukrot (ugyanis a felverést még megelőzte egy hosszas tanácskozás, hogy vajon kell-e bele cukor, vagy anélkül is fel lehet verni a tejszínt). Balázzsal összedugtuk a fejünket, majd megállapította, az volt a baj, hogy én nem vertem, hanem vajat köpültem belőle, ugyanis a tejszínt csak egy keverő-lapáttal (már ami a robotgépen van) szabad verni. (Hehe.) Mivel más nem jutott eszembe, ez akkor elég ésszerűnek tűnt, így újból kezdtük, a botmixerbe tehető egy darabos habverő-fejjel, de mit tesz Isten, ő is ugyanígy járt vele. Megállapítottuk, hogy a tejszín nem megfelelő (lejárat szerint még tök rendben volt). Azért biztos ami biztos, jól összekeverte, majd a túró-töltelékhez adta, aminek így már nem csak sertés-hízlalda szaga volt, de az állaga is elég furcsán festett. Ezért Balázs meghozta a nagy döntést: mégsem túrótorta lesz, mert ez így használhatatlan; jöjjön hát a B-terv!
Miután már késő délután volt, Huni is egyre türelmetlenebb lett, így igyekeztünk rövidre fogni a dolgot, ezért végül egy hagyományos vanília pding mellett döntöttünk (igen, ezt kivételesen sikerült rendben elkészítenem), illetve abba tettünk még gyümölcsöket a két piskótalap közé. De aztán csak előjött megint ez a fránya tejszín, mert hát gondoltuk, csak be kéne valamivel vonni azt a tortát...
Végül felhívtam a telefonos segítséget (Mamát), aki azzal kezdte, hogy először jól be kell hűteni a tejszínt. :S Tök ciki, erről még életemben nem hallottam, de úgy látszik tényleg ez volt a baj, mert a maradék habtejszínt Balázs lehűtötte, és láss csodát, tényleg tök kemény hab lett belőle! Persze akkor már bizalmatlan voltam, így csak egy kis adagot vertem fel. Állagra nagyon jó lett, de a cukor hiányában ízetlen. Így fogtam magam, hozzáöntöttem a maradék tejszínt meg egy kis cukrot, és folytattam a verést, aminek végül megintcsak az lett a vége, hogy a sok kavarás eredményeképpen kicsapódott. Úgyhogy ez a tejszín-történet itt véget is ért, így inkább mentünk felköszönteni a kis ünnepeltet.

Az köszöntést már inkább képekben "mesélem el". Ajándékba - a változatosság kedvéért - egy pancsolójátékot kapott tőlünk, amit az esti fürdésnél gyorsan ki is próbált. :)