Tegnap eljutottunk a bagodi temetőbe is. A többit (Óbudán és Érden) már hétfőn meglátogattuk, mert nem szeretjük a tömegnyomort, meg ez Hunival külön gázos  lenne - még ígyis többen voltak a kelleténél.

Miért megyünk a temetőbe? Ezen oly' sokszor elgondolkodtam már. Tényleg, miért is? Oda - jó esetben - senkit nem fűz semmilyen emlék, oda nem jártunk együtt játszani, és nincs is ott semmi. A test lassan elporlad, meg minek is lenne ott, hat láb mélyen a földben ha van is még belőle valami, úgysem látjuk. Pedig még síremléket is állítunk a halottnak! Vagy magunknak...? Virágokat viszünk, ültetünk, mécsest gyújtunk - egy vadidegen helyen.

Én leginkább arra jutottam, hogy azért pont ez a hely, mert itt találkoztunk utoljára.
Bennem még mindig fájdalmas sebeket tép fel az utolsó utáni nap emléke a temetőben. Úristen, itt voltunk, végigcsináltuk! Itt láttam őt utoljára. Mivel más is, ezért helyi (avagy civilizált evilági) szokás szerint itt állítunk emléket, ide járunk ki. Itt szabad sírni, itt nem ciki. Bár az igazi emlékek a napi apróságok alkalmával jönnek elő: egy fél mondtat kapcsán, egy régi tárgyra nézve, fényképek, helyek, emberek... De ott, akkor nem szabad. Akkor legyeljük, becsomagoljuk fájdalmunkat apró pici pakkokba, amit aztán elviszünk a temetőbe, mint halottaknapja tájékán is, ahol végre kicsomagolhatjuk! Itt nem ciki, itt szabad.

Sétáltatok már el halottaknapján késő este temető mellett? A látvány önmagáért beszél. Sok-sok apró (és kevésbé apró) mécsesláng pislákol a sírok között. Az ember akkor akaratlanul is arra gondol, hogy ez a hely tele van lelkekkel. És hogy most valószínűleg ők is ránk gondolnak...