...Elkezdem, aztán jutok ameddig jutok, talán három mondatig is. Befejezni most úgysem lesz időm.
Előzmények
A szülést megelőzően felgyorsultak az események. Mint az várható volt, a fináléra én is sikeresen lebetegetdtem. (Egyébként Hunika meg leginkább a fogzása miatt volt tényleg náthás, nagy kínkeserv árán előbújt az egyik leghátsó őrlőfogacskája.) Nem súlyos, csak egy kis nátha, de ahhoz épp elég, hogy egy ilyen kritikus időszakot mint a műtét és az azt követő strapa kellően megnehezítsen. Sokáig nem is tudtuk, hogy emiatt a héten egyáltalán lesz-e szülés vagy sem. Végülis szerdán konzultáltam a dokival, aki bár támogatta volna a műtét elcsúsztatását, Nimród szempontjából viszont nem javasolta a halogatást.
Aztán az utolsó pillanatra pörgött fel leginkább minden. Szerdán még igyekeztünk a Hunor-ágyat befejezni: végülis az egyes elemek elkészültek, amiket le is kezeltünk szépen egy nagyon mutatós színtelen lazúrral, de az összeszerelésre már (és még azóta sem) került sor.
Egy darabig osztottunk-szoroztunk, és csak rájöttünk, hogy még aznap délután (este) muszáj felmennünk Pestre felmérések és egyéb ügyek miatt. Ebben nagyrészt az is benne volt, hogy Évivel mosattam, száríttattam be a hajamat (kellően pofátlanul, este 8 körül estünk be oda is). Valahogy erre nekem már sem kapacitásom, sem ügyességem nem maradt. Ő ígyis több mint fél órán át vesződött vele, szóval én másfél óráig biztos elbíbelődtem volna, kevésbé eredményesen.
Vicces, mert mindenki a műtét miatt próbált vigasztalgatni, hogy ne izguljak, de az igazság az, hogy nekem csütörtök délelőttig eszembe sem jutott ilyesmi, annyi más aggasztott, kezdve a Hunorkától való elszakadástól az ágyán át a mosásaim időben történő befejezéséig.
Csütörtök hajnalban végülis kellő "kipihentséggel" és gyomorgörccsel indítottam a napot. Hihetetlen, de még mindig nem a műtét miatt aggódtam, hanem a Hunortól való elválás végett. Amit végülis tényleg megsínylettem. Rettenetes volt! Eleve egy kis késésben voltunk, ezért szinte csak lepasszoltuk őt, aztán ő meg sírva fakadt, és erősen kapaszkodott a nyakamba (akkor persze már az sem érdekelt, hogy nem szabadna őt emelgetnem), mondanom sem kell, addigra én is zokogtam (egészen a kórházig). Mindez olvasva biztosan nagyon bárgyú, de megélni... Az egész nem fájt volna ennyire, ha olyan "laza" lett volna a srác mint régen, hogy ránk se hederít, csak integet kettőt és fut a homokozóba. De így, hogy közben zokogott. Hú, váltsunk is inkább témát!
A császármetszés
Ugyan a műtétet előzetesen fél 1 - 1 órára lőtte be a doki, utolsó pillanatban becsúszott elénk egy sürgős császármetszés. Így csak délután 3 óra körül került ránk sor. Na addigra már ideges voltam kellően!
Ennek kapcsán megjegyzem, hogy mindenkinek, aki tudott a bevonulás időpontjáról, a fél1-1 órai időpontot is direkt mondtuk (legalábbis én biztosan). Hát ahhoz képest, kora délutánra az egész rokonság aggódva hívogatta egymást, hogy mégis mi van, miért nem telefonáltunk még.
A műtétről és az azt követő lábadozásról dióhéjban annyit, hogy a 2 évvel ezelőttivel szemben most maga az operáció nagyon megviselt, az első felkelés is durva volt, de ezúttal szerencsére a sebem szinte alig fájt, amitől nagyon boldog voltam, mert 1-2 nappal később már "rohangáltam", szinte szabadon mozogtam, ami 2007-ben még sokáig nem ment.
/Most mennem kell, majd valamikor itt folytatom./
Utolsó kommentek