(Indítsd el és olvasd...)

Eddig lelkierőm, most pedig időm nem volt elmesélni, mi történt 4 éve ezen a napon, 2006. február 13-án. Egy nagyon csúnya történet, egy nagyon csúnya esetről...

Ezt a részt csak és kizárólag erős idegzetűek olvassák, akinek nincs kedve szomorkodni, NE TEGYE! Ebben a részben a nyugalom megzavarására alklalmas sorok fordulnak elő...

Bocs, kicsit zavaros lesz talán helyenként a sztori, úgy mesélem ahogy emlékszem rá, bizonyos részek kiestek...

Előzmények - pedig nem is...
2006. egy vészjóslóan rossz évszám volt. Ezen a napon  este a másnapi Valentin napra készültünk. Persze mi Balázzsal ebből sosem csináltunk különösebb ügyet, de mivel tudtuk hogy másnap nagyon elfoglaltak leszünk, így aznap "ünnepeltük" meg talán egy pizzázással... Mindenki tette a dolgát. Este volt, hazafelé tartottunk, illetve én még beugrottam a boltomba (akkor nyitottam - volna - meg fehérnemű üzletemet). Hazafelé tartva a Mama hívott. Érdeklődött, mit tudok apukámról, mert még nem érkezett haza. Általában legkésőbb a délutáni órákra hazaért, de akkor már este volt. Persze egy mozgalmas munkahely mellett rosszra éppen senki nem gondolt, csak éppen nem szólt haza, hogy valami közbejött. Hát nem szólt bizony... De még a mobilja sem volt elérhető. Hazafelé még végigtelefonáltam a közelebbi családtagokat, de ők ugyanúgy értetlenül álltak a dolog előtt.

A RETTENET.
Közben hazaértünk. Addigra már állandó telefonkapcsolatban voltunk a többiekkel, konkrétan a Mamával, Bencével (aki akkor még Kaszáson lakott) és persze a Tomikával. Aztán megint beszéltem a Mamával, aki addigra már felhívta a Mediso-t (azaz A munkahelyet), ahol morcosan közölték, hogy BE SEM MENT AZNAP! (Ebből nem kevés kalamajkájuk volt, mert ő nyitott volna, viszont telefonon sem volt elérhető...) Jesszusom...! De hát otthonról meg elindult mint mindig: hajnali 5 körül.

Tehetetlenség, félelem, tanácstalanság, ijedtség. Ekkor sírtam el magam először (aznap). Most mi a fenét tehet ilyenkor az ember? Mama akkor már hívta a mentőket, rendőrséget, mindenkit akit lehetett, gyomorgörccsel vártam a választ, de szerencsére (?) nem vitték be sehová.

Egyetlen lehetőségként kocsiba pattantunk, és elindultunk akkor este Kaszás irányába, majd a háztól a munkahely felé vezető útvonalon, amerre mindig is ment. Persze az esélye hogy összefussunk... mint tűt keresni a szalmakazalban. De NAHÁT!! OTT áll a kocsi!! Egy OMV-kútnál! Még szinte meg sem álltunk a kocsival, úgy rohantam be a shopba!!! És kérdeztem, mit tudnak az ott álló autó gazdájáról, és mi van, és...

És akkor az az ember, a benzinkutas... azt mondta nekem... vagyis kérdezte, hogy hát nem értesítettek minket? Senki nem szólt nekünk?? Nem... Annyit mondott csendesen: meghalt...

.

.

.

.

Amit akkor éreztem, azt még soha. Elsötétült előttem a világ... Nem próbálkozom, úgysem tudnám elmondani azt az érzést, azt hiszem, jobb is. Beszűkült előttem minden, azt az élményt nem kívánom az ellenségeimnek sem. A derült égből villámcsapás ide közhely, de tényleg egy hirtelen, földre tántorító pofon... Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, azt a pár percet.

Aztán Kaszáson lettünk, és persze mindenki sírt, meg fulldokló hangon tettük össze amit tudunk. Tényleg erről fölösleges is beszélni, összetörtünk, ez érthető, azt hiszem. Inkább mondom a tényeket. Ezeket elsősorban a benzinkutas sráctól tudtuk meg.

Reggel a munkahely felé menet rosszul lett, ezért a nagyjából fél úton lévő benzinkútba besietett segítségért. Szúrt a szíve, kérte, hívják neki a mentőket. Nagyon rosszul lehetett, tudhatta hogy nagyon nagy a baj - az, hogy ő mentőkért kiáltott, már akkora szó, mintha... (most nem jut eszembe semmi hasonlat). Sosem ment orvoshoz, kórházba meg - normál körülmények között - végképp nem tette volna be a lábát... Szóval ott még ő mondta el a mentőknek a telefonban hogy mit érez, azután leült egy székre, majd összeesett. Később a kiérkező mentők még próbálták újraéleszteni, de már nem tudtak rajta segíteni. Infarktus.

A kronológiai ugrás azért ekkora, mert mint írtam, mindez hajnali 5 óra tájékán történt, mi viszont minderre csak a késő esti órákban döbbentünk rá. Akiknek kötelességük lett volna (mentősök és rendőrség), minket nem értesítettek. De vannak itt más nagyon csúnya dolgok is...

Éjjel, illetve több éjjel persze nem tudtam aludni. Ez az érzés annyira rettenetes, és olyannyira belemászik az ember agyába, hogy nem lehet másra gondolni. Persze hogyan is lehetne. Nem egy múló bosszúságról van szó, hanem egy rettenetről, amely innentől megváltoztat mindent. Ezen nem lehet túllépni, ehhez alakítani kell az elkövetkezendőket.

A tortúra.
Mindenkin általánosan úrrá lett a rettenet. A döbbenet, az elkeseredés. De persze ilyenkor, az ember legnagyobb fájdalmában a hivatalos ügyeket kell intézni, legfőképpen a temetést. Első körben azonban a patológiára kellett elmennünk átvenni a holmiját - na az sem volt egyszerű eset, mert különböző adminisztratív bonyodalmakat jelentett, hogy úgymond közterületen halt meg.  A kis pakkja igazából egy táskából állt, benne a kis mindennapi holmijával: iratok, slusszkulcs, és egy szelet kenyér, amit aznap hajnalban kért még a Mamától, hogy vágjon neki... Nos, ezek éppenséggel benne is voltak a táskában, csak éppen a pénztárcája ürült ki. Illetve pontosítok: 1 Ft volt benne. Hogy a kutyák le ne vizeljék. Ezt a mondást azelőtt sosem hallottam, onnantól viszont bárkinek meséltem, ez volt rá az első reakciója. Most erre mit mondjak? Gondoljon ki mit akar. Egy biztos, egy naponta a városban étkező, autóval közlekedő ember biztos nem egy egyforintost hord magánál a pénztárcájában... Mindegy, mi persze mit tehettünk, alá kellett írnunk, hogy átvettünk mindent hiánytalanul. Nevetséges.

Aztán elhoztuk onnan a kocsit. Hehh, jól jellemzi a helyzetet, hogy akkor már rajta volt egy parkolási büntetés is. Ezt később elintéztem, a parkoló cégnél írtam egy kérvényt. Nem válaszoltak rá, de felszólítást sem kaptunk, ebből feltételezem, elfogadták. Nem az a pár ezer forint, de a helyzetre való tekintettel úgy éreztem, ezt mindenképp el kell intéznem, egyszerűen nem büntethetnek még emiatt is...

Később visszamentünk még a patológiára, mert szerettem volna még utoljára látni. Ismét gondoljon ki mit akar, én ehhez ragaszkodtam. Nem tudtunk elbúcsúzni, látnom kellett. Látni AKARTAM, ennyi. Nagyon sokan riogattak előtte, de semmi elrettentő nem volt benne. Nem élt, de ezt már előtte is tudtam, az elmúlt napok eseményei kellően a fejembe verték a tényt. Na azt még hozzáteszem, a patológiára igyekezve még a jeges úton is megcsúsztunk, összetörtük a kocsi elejét. Szerencsére személyi sérülés nem történt, csak a betétlap kitöltése miatt kissé késésbe kerültünk.

Aztán a temetés. Biztosítani akartunk egy dupla sírhelyet, de azt is csak valami sumákolás árán tudtunk, pontosabban alapból nem adtak volna, de az óbudai sírkert fejese nagy jópofizások közepette valamit feketén intézett, persze számla így nem járt (na az meg majd később az örökösödési illeték megállapításánál lett volna tényező). Valójában nem vágtuk, mit kavar az ürge, de az biztos, nagyon úgy próbálta beállítani, hogy ezzel most ő tesz nekünk szívességet, nekünk meg nagyon úgy tűnt, hogy ő jár jól ezzel a kis üzlettel.

Koporsót is nagyon nehéz volt szereznünk. A helyi kínálat (a temető bemutatótermében) borzasztó gyér volt, többnyire igénytelen, bútorlap kivitel, ráadásul kisméretűek, ami nekünk (neki?) nem felelt volna meg. Végül egy külső temetkezési cégnél sikerült megszereznünk a szükséges dolgokat.

Őszintén szólva, a temetés körül borzasztó alapossággal intézkedtem. Szintén gondoljon ki mit akar, de higyjétek el, ebben a kifordult élethelyzetben nagyon átértékelődik minden. Csak azért mondom, mert ragaszkodtam a koporsós temetéshez, az igényes kivitelű koporsóhoz, kereszthez... egyszerűen nem voltam hajlandó a nehézségek ellenére sem lejjebb adni, hiába mondhatnánk azt, hogy neki elvileg már mindegy. Úgy éreztem, kellően picsánrúgták a méltóságunkat, a tartásunkat, az életbe vetett hitünket, a mindent, ahhoz, hogy mindenre csak bólogassunk, és tegyük, amit szeretnének, elsősorban a különböző szolgáltató cégek. Mert az egyértelmű, hogy ilyenkor kihasználják, hogy sokan sem anyagi, sem egyéb okok miatt nem ellenkeznek az elsőként felkínált lehetőségekkel (és itt nem csak a temetési kellékekre gondolok).
A temetésnél mindenképpen nyitott koporsót akartam. Szerencsére diszkréten volt megoldva a ravatalozóban: deréktól felfelé nyitott volt, akit érdekelt megnézhette, akit nem, az nem látta. Semmi visszataszító  nem volt benne, olyan volt, mintha csak aludna. A temetkezési céggel a megfelelő "sminkelést" is rendbehozattuk, így tényleg nem volt ijesztő - annak ellenére, hogy a sok hűhó miatt a temetésre csak hetekkel később (!) kerülhetett már sor. Annyira akartam adni a külsőségekre (is). Az esküvőnk előtte fél évvel volt, arra igazán nem sajnáltam se pénzt, se időt, úgy éreztem, erre akkor igazán nem kellene. De hogy őszinte legyek: akkor ez volt az egyetlen vigaszom, ami kicsit elvonta figyelmemet a tényekről.

Magára a temetésre nem emlékszem. Az tudom, hogy a ravatalnál végig a koporsó mellett álltam, és beszélgettem vele. Annyi mindent kellett volna még megbeszélnünk... A temetésről bevillan néhány nagyon régen látott arc, meg azt is tudom, hogy nagyon nagy sár volt, mert épp latyakosodott a hó (ha jól emlékszem, március 3-án volt). De azon kívül, passz. A család - azt hiszem, mondhatom így - barátja, a Vas Csaba atya is eljött tiszteletét tenni, és volt olyan aranyos, koncelebrált misét tartott a Mihály atyával, aki egyébként hivatalosan a temetést tartotta.

A temetés után valami kis tor félét tatottunk, ami igaziból csak annyiból állt, hogy a McKiwan's-ból rendelt szendvicseket meg talán valami süti-félét (gondolom...) fogyasztottunk, illetve kínálgattunk az eljötteknek, mert sokan voltak, akik igen messziről jöttek, de persze leginkább ők voltak, akiknek elsőként el kellett sietniük. Azért jó volt egy kicsit együtt lenni azokkal, akik szerették, és tudhatták, vagy legalábbis sejthették, hogy mit érzünk... Ildiék is feljöttk még, aranyosak voltak, sokat beszélgettünk.

Utózönge - még egy adag tortúra, és egyéb komikum.
A temetés után valamikor még a hagyatéki tárgyalást is meg kellett ejtenünk. Áhh, csak hülye papírmunka volt az egész, semmi drámai, nem is tárgyalóteremben, csak valami kis irodába kellett bemennünk. Sok megbeszélnivaló nem volt, örökölni ért.szerűen nem örököltünk semmit, csak formailag 1/4-1/4 rész Benóra és rám szállt a lakásból (kaszási), illetve a bagodi házból is. Ezeken meg sok vitatkozni való nincs - amúgy sem lett volna hozzá kedvünk. Ehh, szegény Mama, nehezen vette ezt a túl hivataloskodó hangnemet. A jogász vagy miféle csaj feltette a maga fap*** hangján a hivatalos kérdéseit, melyekre a Mama leginkább érző emberként próbált válaszolgatni. Mi meg Bencével éretlen tinik módjára kínunkban csak vihogtunk a helyzeten. Amúgy az tényleg komikus volt többször, néhány momentum szállóige is lett egy darabig. Pl. ilyenek, hogy kérdezte a nő, hogy legalább 20 (?) éve házasok voltak-e, mire a Mama döbbent hangon, hogy hát persze! Most volt a 25 éves házassági évfordulójuk! És kezdte volna a részleteket, de a nő erre mindig közbevágott nyomatékosan, hogy JÓ (ez őt nem érdekli), és dobta oda a következő kérdést - amire többnyire szintén hasonló választ kapott. Aztán a csúcs az volt, mikor a legvégén a nő - de amúgy tényleg rettentő hivatalos fahangon - eldarálta "a jogainkat", vagy legalábbis valami nagyon hivatalos részt. Mire a Mama közbevágott: "Ezt most magnóra veszi?" (Mire a nő köpni-nyelni nem tudott, és mondta, hogy nem, nekünk olvassa fel a kötelezőt - mi meg persze Bencével már fulldokoltunk a vihogástól.) Na, még a Mama megspékelte azzal a kegyelemdöféssel, hogy "Jaa, csak mert olyan gépiesen mondta" - és amúgy valóban. De az a vicc benne, hogy persze a Mama akkor, ott mindezt komolyan is gondolta.

Az egyszerűség kedvéért a kocsit, a Ford-ot a Mamára irattuk. Voltak még vele terveink, a hasznosítás és eladás között vaciláltunk, de egyelőre használatlanul állt a ház előtti parkolóban - mint mindig. Aztán időközben lejárt hivatalosan a forgalmija, de mivel nem használtuk, nem kapkodtunk a hosszabbításért. Aztán pár napra rá eltűnt. Mint kiderítettük (még az sem ment egyszerűen, de most már mindegy is), a Közterület Fenntartók vitték be az "illegálisan" parkoltatott autót (mindezt a lejárt forgalmi miatt). Aztán végülis megoldották az autó-kérdést. Egy szép kis összegért elhozhattuk volna, de felkínáltak egy olyan verziót is, hogy ha otthagyjuk, akkor eltekintenek a büntetéstől. Ezt tettük. Legális megoldás volt? Kizárt. De még egy utolsót ezek is rúghattak rajtunk.

Tanulság? Nincs. Mindenki vonja le magának.

Utóhang
A Papa halála sokakban keltett félelmet. Többen közülünk az apró-cseprőbb ügyeikkel elmentek orvoshoz. Távozása rettenetes űrt hagyott maga után. Ez tragikus volt, kiszámíthatatlan, nem készültünk rá! Duma, hogy a halál sosem jön jókor, és a legrosszabb, ha már előre tudható, de nem. Ennél rosszabb állítom, hogy NINCSEN. (Azt hiszem.)
Nekem személy szerint az életbe vetett hitemet vette el, azt a tényt, hogy természetes, hogy minden reggel felkelünk. A tragédia után hetekig ha valamelyikőnk egy kis ideig nem volt elérhető mobilon (mondjuk erre általában figyeltünk), halálfélelem tört rám - bevallom, adott esetben még most is. Sosem felejtem el, ahogy hívogattam, de nem csörgött ki. Annyira vártam, hogy mikor veszi fel. Végül egy SMS-t küldtem neki, hogy lássam, mikor kapcsolja be - napokkal később jött vissza a mobilszolgáltató visszajezése, hogy "Az üzenetet nem sikerült kézbesíteni."
A munkahelyén is gondot okozott: szaktudását, tehetségét tekintve nem sikerült őt pótolni.
Sokmindent csak utólag tudtam meg róla...

Amik illetve akik ebben a blogban szerepelnek: a gyerekeink, a bálványosi házunk, a Réka, és még sok minden más, ezeket már nem érhette meg. De az esküvőnkön még ott lehetett, és csak ez boldogít. Érdekes, egyébként még Bálványosra le szeretett volna jönni, pedig akkor még csak egy lehetséges alternatívaként szerepelt a falu a terveink között. Egy szombatra egyszer meg is szerette volna szervezni a családos kirándulást, de aztán - ha jól emlékszem, rossz idő miatt - inkább elhalasztottuk, később pedig feledésba merült a dolog... Balázs azzal vigasztal, hogy ő ezt már mind látja. Figyel minket fentről, és örül, ha mi is örülünk. Remélem! Csak az fáj, hogy a srácainkkal nem játszhat...