Olyan hirtelen léptem le, hogy hátranézni sem volt időm. Pontosabban, ez éppenhogy nem igaz. Huszonévesen apránként szállingóztam el Kaszásról, kicsit erre, kicsit arra, aztán mikor észbe kaptam, már Rákoskeresztúrról költöztünk le Bálványosra, immár hivatalosan, tehát kimondhattam, hogy elköltöztem. De nagyon, mert akkor már a városból, megyéből is. Felgyorsult az élet, nemigen volt időm visszatekintgetni, meg aztán, kinek is lenne kedve egy lakótelepi múlton nosztalgiázni?
Miért-monológ
Most valahogy mégis előjönnek a régi emlékek. Ebben valószínűleg nagy szerepe van annak is, hogy a gyerekeink éppen most annyi idősek, mint amire még éppen jól vissza tudok emlékezni saját kisgyermek koromból. Így aztán néha elő is kerül a szófordulat: "én ennyi idősen...", vagy "a mi korunkban ilyenkor..." /Hihetetlen, de "kiöregedtem" ebből a korból. Amennyire maradinak tartottuk fiatalként a felmenőinket, most pont úgy lesek én is a gyerekeinkre, ahogy egy-egy elektronikai kütyüt beállítanak, vagy egyenesen kioktatnak, hogy "Anya, ezt nem is így kell!" Igen, ez nem ritka, gyakran Hunortól kérek tanácsot./
Aztán ugye a tél... Az valahogy mégiscsak olyan visszaemlékezős időszak, a karácsony környéke különösképpen, ilyenkor többé-kevésbé mindenkinek eszébe ötlenek a gyerekkori karácsonyok - főleg, ha már a saját gyermekeivel ünnepelheti! (Gyerekkori karácsonyainkról itt írtam korábban.)
Most még néhány ósdi fotó is elém került. /Ilyeneket az Óbuda régi fotókon c. FaceBook csoportban lehet fellelni, én is onnét loptam ez alábbit. A kép tulajdonjogával nem rendelkezem, feltöltötte: Ferencz András, vélhetően sajátja./
A fotó 1984-ből származik (akkor 1 éve költöztünk oda), és jól látszik, ahogy a Pethe Ferenc tér még nincs ma ismert formájára kiépítve. A tartószerkezetre kerültek később azok a rusnya, narancssárga ponyvák. (Sokat sétáltunk az efféle, kaszási árkádok alatt, miután többnyire mindenkinek akadt valami dolga az ábécé, fodrászat, gyógyszertár tájékán.)
Rondavilág
Megnevezésével ellentétben, ez egy nagyon kedves, régi, téli - mondhatni: karácsony környéki - emlékem... :)
Papával ((aki esetleg így nem tudná: apukámmal)) mentünk el sétálni a lakótelepre a szakadó hóban. Nem volt konkrét úticélunk, de nem kizárt, hogy éppen a Jézuskát "vártuk be" ilyen trükkös módon. (Tudni illik, balszerencsémre az efféle ajándékhozók valahogy mindig éppen addig keveredtek oda, amíg házon kívül tartózkodtam. Ez igazi pech, pedig mindig is szerettem volna meglesni!!)
Már elindulásunkkor is esett a hó, de valahogy egyre nagyobb pelyhekben, és a szél is egyre erősebben fújt hozzá, s közben már sötétedett is. Mentünk-mentünk, küzdve az arcunkba tóduló hóviharral, de már jóformán nem láttunk semmit, és attól féltem, felkap a szél. (Megjegyzem, ez akkor még teljesen reális veszélynek tűnt.) Ijesztő volt, de közben biztonságban is éreztem magam a Papával. (És valóban: végül nem vitt el a szél!) Egy darabig még álltuk a sarat, de már jóformán csak a "túlélésért" (=hogy ne menjen tele az orcám hóval) küzdöttünk, majd feladtuk a harcot, és az ábécé tájékán visszafordulva hazafelé vettük az irányt.
Pici gyerekként ez meghatározó élményem volt, büszkévé tett a kaland, nagyon sokáig (mi több, egy életen át) emlegettük is Papával, mint "rondavilág". ("Emlékszel még rá, amikor jött a rondavilág??" - és hasonló humorizálások.) Igaz, akkor télen valóban jó sok hó esett, gyerekként pedig ezt méginkább óriásinak érzi az ember. :)
Sok szeretettel édesapám emlékére, halálának 10. évfordulóján
Utolsó kommentek